Botlatóköveket avattak Rákospalotán, melyek Sándor Pál Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, illetve Szakonyi Péter újságíró-szerkesztő családtagjainak állított emléket.
A botlatókövek 10×10 cm-es rézlappal ellátott macskakövek, amelyek a holokauszt és a náci üldözések áldozatainak állítanak emléket. Kitalálójuk Gunter Demnig német szobrászművész volt, aki az első emlékkövet 1992-ben Kölnben helyezte el. Jelenleg 26 országban több mint százezer botlatókő található. Magyarországon a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a fő koordinátora ezek elhelyezésének. Nyilvántartásuk szerint már 900-nál is több ilyen emlékkő található az országban, több mint egyharmaduk budapesti házak elé került.
„1944-ben Rákospalota még nem a főváros része, hanem önálló település volt – emlékeztetett Kirschner Péter, az egyesület elnöke. – Éppen ezért az itt élő közel háromezer fős zsidóságnak nem a fővárosi, hanem a vidéki áldozatok sorsában kellett osztozniuk.” A rákospalotaiakat tehát nem gettóba zárták, hanem egyből egy gyűjtőhelyre, az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan koncentrációs táborokba szállították az embereket. Innen pedig csak nagyon kevesen tértek haza.
„Az én nagymamám, Heller Margit és a családja a Beller Imre utca 157. számú szép kis villaépületben lakott – emlékezett könnyes szemmel az unoka, Szakonyi Péter újságíró-szerkesztő. – Innen vitték el őket 1944 júliusában Auschwitzba, ahonnan csak az édesanyám tért vissza. A nagyapám, Schik Jenő gabona-nagykereskedő volt, akit munkaszolgálatra vittek, ám ő onnan szerencsésen hazatérhetett. Nem úgy a nagynéném, Schik Györgyi Georgina, akit szintén megöltek a táborban.” A Beller Imre utcai családi ház előtt immár két botlatókő emlékeztet a ház egykori lakóira.
„Kis reménysugarak ezek a botlatókövek arra, hogy mások is elgondolkozzanak azon, mi történhet, ha nem vigyázunk – mondta Sándor Pál filmrendező, akinek a nagyapját és számos családtagját szintén Rákospalotáról hurcolták el. – Az én nagyszüleimért is eljöttek a gonoszok, kivonszolták őket a házunkból, a nagyapámat felrakták a teherautóra, de a nagymamámat már nem tudták, mert ő súlyos cukorbeteg volt, és olyan sokkot kapott, hogy a kapuban meghalt. A nagyapámat, Rosenberger Salamont viszont elvitték, és megölték Auschwitzban.”
A Bocskai utcai botlatókő nem az elé a ház elé került, ahonnan Rosenberger nagyapát elvitték, mert az épület az M3 bevezetőjének építésekor megsemmisült. Ám a leszármazottak, Sándor Pál és a szülei egy ideig még maradtak Rákospalotán, a Bocskai utca 25-ös számú házban.
„1956. október 27-én hazaugrottam a Százados úti telepről, hogy megnézzem, feldúlták-e az otthonunkat – mesélte a neves filmrendező. – Édesapám ugyanis hithű kommunista volt, és félő volt, hogy emiatt megtalálnak bennünket. A házunkat ugyan nem bántották, de a falunkra nagy betűkkel ráfestették, hogy »Zsidók!«. Ezt követően költöztünk el Palotáról.”
Sándor Pál sok éven át zsűritagja volt a Csokonai által rendezett rövidfilmfesztiválnak (RÖFI), ilyenkor mindig elzarándokolt egykori házukhoz emlékezni.
„Ez a botlatókő nemcsak a nagyapámnak, hanem sok rokonomnak is emléket állít. Én már éltem akkor, 4 és fél éves voltam, és csodával határos módon éltem túl a borzalmakat. Egy vidéki tanyán bújtattak el, így úsztam meg a deportálást. Apám munkaszolgálatos volt, ahonnan megszökve partizán lett, az anyám pedig szintén bujkált. Ők tehát megúszták, de a család többi tagja nem.”
Kirschner Péter elmondta, a holokauszt több mint hatszázezer áldozatának nehéz lenne ilyen módon emléket állítani. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek az a célja, hogy valamennyi településen, amelyről 1944–45-ben zsidókat hurcoltak el, legyen majd legalább egy-egy botlatókő.
„Büszkén csatlakoztunk ehhez a kezdeményezéshez – hangsúlyozta Cserdiné Németh Angéla polgármester az avató ünnepségen. – Most még csak néhány kő (összesen négy) található Rákospalotán, de számuk remélhetőleg a jövőben bővülni fog.”
