„Olyan, mint amikor a számítógépen futnak a háttérben a programok” – mondja a komponálásról Zombola Péter. Az Erkel Ferenc-díjas zeneszerző 24 éve él kerületünkben. Nemrég őt választotta az év komponistájának a rangos International Classical Music Awards (ICMA).
– Egy ilyen elismerés után belefér egy kis szerénytelenség?
– A komolyzenében ezt tényleg afféle „zenei Oscarként” emlegetik, szóval persze, nagyon örültem neki, de alapvetően inkább szerény típus vagyok. Amikor jött az e-mail, konkrétan azt hittem, hogy valami tévedés történt. A luxemburgi zsűri elnöke írta, fogalmam sem volt, hogy ez most komoly-e. Aztán amikor már telefonon is beszéltem vele, kezdett leesni, hogy ez tényleg igaz. Tudtam, hogy a Passió című darabomra felfigyeltek Nyugat‑Európában, de arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan jön ekkora visszajelzés.
– Azt tényleg már négyévesen kijelentette, hogy ezzel fog foglalkozni?
– Igen. Négyéves voltam, amikor egy rokonnál megláttam egy zongorát. Leütöttem rajta két hangot, és volt egy nagyon erős „aha‑élményem”. Kimentem, és közöltem mindenkivel, hogy zeneszerző leszek. Nyilván legyintettek, hogy majd inkább orvos vagy jogász leszek, mert azok rendes szakmák. A zeneszerzést nem igazán tekintették annak, én viszont már akkor éreztem, hogy ez az utam.
– Menekülőpálya vagy kapaszkodó volt a zene?
– Abszolút menekülőpálya. Intézetben nőttem fel, nem volt igazán stabil gyerekkorom. A zene viszont az lett. A „menekülőút” kifejezést a lehető legjobb értelemben mondom, mert végül az egész életemet végigkísérte.
– Hogyan működik ez a gyakorlatban? A fejében szinte folyamatosan szól valami?
– Olyan, mint amikor a számítógépen futnak a háttérprogramok. Nem mindig látod, de ott vannak. Néha teljesen váratlan helyzetekben jut eszembe egy dallam – villamoson, boltban, a kasszánál –, és akkor hirtelen „kikapcsolok”, előveszem a telefonomat, feljegyzem. Aztán visszatérek a beszélgetésbe, mintha mi sem történt volna.
– Nem zavarja ez a barátait?
– Ők már megszokták. A családom is. Van egy kislányom, neki végképp nincs választása: ilyen az apja, úgyhogy szerintem már ő is hozzászokott.
– Előfordult, hogy pályaválságba került, vagy elgondolkodott azon, hogy abbahagyja?
– Volt egy időszak a harmincas éveim közepén, amikor azt éreztem, kiürültem. A Passió után egyszerűen nem jöttek az ötletek. Pár évig alig írtam. Aztán rájöttem, hogy túl sok volt a kifelé figyelés: szinte csak színházi és filmzenéket csináltam, rengeteg társasági élet, éjszakázás, kevés egyedüllét. Amikor ezen változtattam, lassan visszajött minden.
– Gondolom, mégsem minden az ihleten múlik. Mégis komponálni kell.
– Persze, mindig azt mondom, hogy az ihlet talán egy‑két százalék. A többi 98 százalék nagyon is tanulható, kőkemény munka. Formaépítés, hangszerelés, struktúrák – ez egyfajta mérnöki dolog is.
– Tehát szubkultúra ma a komolyzene?
– Igen, ez egy szubkultúra, és szerintem ez teljesen rendben van. Magyarországon van néhány tízezres közönsége, és valószínűleg nem lesz tömegkultúra. Ha az lenne, akkor már kompromisszumokat kellene kötni.
– Pedig a zeneszerzésben is muszáj kompromisszumokat kötni, nem?
– Amikor megrendelésre írok zenét, akkor persze. Ott megvannak a keretek: milyen legyen a hangulat, milyen hangszerekre írjak, mennyi ideig tartson. Ezekhez alkalmazkodni kell. De ott vannak a saját darabok is, ahol teljes szabadság van. Ott nincs szükség semmiféle kompromisszumra, úgyhogy ez a kettő elég élesen különválik.
– Számítanak önnek a visszajelzések?
– Nekem igen. Sok kollégámnak ez egyáltalán nem fontos, én viszont érzékeny vagyok rájuk. Ha azt látom, hogy egy művem megszólítja a közönséget, az a pozitív energia feltölt. Nagyon sokáig elkísér, és újabb alkotásra ösztönöz. Ez egyfajta önfenntartó körforgás: a befogadott élményből születik a következő darab, ami jó esetben újra visszahat a közönségre – és így megy tovább.
– Tudatosan készült arra is, hogy díjakat kapjon, külföldön is fellépjen, és ott tanítson?
– Már 18 évesen is próbáltam kilépni a nemzetközi térbe: nemcsak a Zeneakadémiára jelentkeztem, hanem a drezdai zeneművészeti főiskolára is. Akkor viszont közbejött egy családi helyzet – édesanyám nagyon rossz állapotba került –, és úgy döntöttem, itthon maradok. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kezdtem és fejeztem be a tanulmányaimat, de az a vágy, hogy egyszer nemzetközi közegben is jelen legyek, végig megmaradt bennem. Az elmúlt években egyre több kapcsolódási pont lett Nyugat‑Európával és Amerikával. Ma már minden évben legalább egyszer tartok előadásokat amerikai egyetemeken, és a zeneszerzés mellett az oktatás lett a másik fontos pillér az életemben. Nagyon inspiráló közeg, másfajta gondolkodás, más zenei reflexek – ezek mind visszahatnak arra is, ahogyan komponálok. Volt egy időszak, amikor komolyan felmerült, hogy a családdal külföldre költözünk. Ez most is egy nyitott kérdés, de nagyon sok tényezője van – nem utolsósorban anyagiak is. Úgyhogy egyelőre maradt ez az ingázó állapot: itthon élünk, de rendszeresen jelen vagyok külföldön is.
– Milyen érzés ezek után hazajönni a XV. kerületbe?
– Nagyon szeretek itt lakni, már huszonnégy éve itt élek. A belvárost is szeretem munka és társasági élet szempontjából, de az otthonomnál fontos, hogy kertvárosi legyen. Jó kimenni, sétálni, látni a zöldet – ez teljesen feltölt.
– Írt már zenét az itteni kertvárosról is?
– Még nem, de jó ötlet! Az olyan klasszikus képek, mint a naplemente és társai, már sokszor megjelentek a zenémben. A „kertvárosi érzés” még nem volt konkrét téma nálam, de lehet, hogy egyszer ebből is születik majd valami.
(Fotó: Balog Róbert)
