2026-tól Varga Pált is a XV. kerület díszpolgárai között köszönthetjük!
Varga Pál családjában generációk óta összefonódik a föld szeretete, a hagyományőrzés és Rákospalota. A XV. kerület idei díszpolgára gyerekként még lovaskocsival hordta a zöldségeket a piacra, később Kanadában épített sikeres szakmai pályát, végül azonban hazatért ahhoz a családi örökséghez, amely több mint ötven éve néhány hordó savanyú káposztával indult. A családi vállalkozást ma már fiaival együtt vezeti, a palotai hagyományokat pedig unokáival közösen ápolja.
– Tősgyökeres rákospalotaiként milyen érzés, hogy idén a kerület díszpolgárának választották?
– Nagyon meglepett, őszintén szólva nem számítottam rá. Rákospalota rengeteg kiváló polgárt adott a közösségnek, ezért különösen nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy rám gondoltak. Számomra Rákospalota az otthont jelenti. A családom generációk óta ide kötődik, a nagyszüleim, a szüleim is itt éltek. Én is itt nőttem fel, a Kossuth utcai általános iskolába jártam, és az egész életemet meghatározta ez a közeg.
– Milyen volt a gyermekkora egy régi gazdálkodó családban?
– Mindkét nagyszülői ágon földműveléssel foglalkoztak az elődeim. Az egyik nagyapám a Béke Tsz-ben dolgozott agronómusként, a másik nem lépett be a termelőszövetkezetbe, ezért elvették a földjeit. Gyerekként szőlőt műveltünk, káposztát termesztettünk, piacra jártunk. Arra is emlékszem, amikor lovaskocsival vittük be az árut a fővárosi piacokra. Akkoriban ez a mindennapok része volt.
– Innen ered a család kötődése a savanyúságkészítéshez is?
– Igen, a történet több mint ötvenöt évvel ezelőtt kezdődött. A nagymamám a Rákóczi téri csarnokban ismerkedett meg egy vecsési asszonnyal, aki savanyú káposztát árult. Ő vetette fel, hogy miért ne próbálják ki ők is. A téli hónapokban a föld kevesebb munkát adott, így a savanyítás egyfajta kiegészítő megélhetést jelentett. Kezdetben néhány hordó káposztáról volt szó, amelyet a nagymamám a palotai piac előtt, még a szabad ég alatt árult. Akkoriban senki sem gondolt vállalkozásra, egyszerűen a család megélhetéséhez járult hozzá. Később édesanyám is folytatta ezt a munkát a földművelés és a piacozás mellett. Így nőtte ki magát évtizedek alatt azzá, ami ma a vállalkozás alapját jelenti. Sőt, ma már a vecsési Savanyúságkészítők Érdekvédelmi Egyesületének is tagja vagyok.
– Milyen álmokat dédelgetett fiatalon, és hogyan alakult végül a sorsa?
– Autószerelőnek készültem, és sokáig úgy gondoltam, ezen a pályán maradok. A szakmunkásképző után esti tagozaton leérettségiztem, majd technikusi képesítést szereztem. A folytatás akár a mérnöki hivatás is lehetett volna, hiszen felvettek a gépészmérnöki karra, de közbeszólt a sorkatonai szolgálat, és más fordulatot vett az életem. A szakmával már korábban is szoros kapcsolatba kerültem: ipari tanulóként a XV. kerületi, egykori autóversenyző, Szűcs László Bocskai utcai műhelyében sajátítottam el a szakma alapjait. Később első munkahelyemen, a rákospalotai Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalatnál dolgoztam autószerelőként. A szerelem azonban végül Kanadába vitt: a feleségem fóti, magyar szülők gyermekeként ott született, 1984-ben házasodtunk össze és a tengerentúlra költöztünk. Kint is a szakmámban dolgoztam, szerelőként kezdtem, majd műhelyvezető lettem, később pedig egy Honda-márkakereskedés és szerviz irányításában vettem részt. Szépen alakult a pályafutásom, szakmailag megtaláltam a számításomat. Amikor azonban édesanyám megbetegedett, 1990-ben hazatértünk, hogy mellette lehessünk. Eredetileg csak egy évre terveztük a hazaköltözést, végül azonban itt ragadtunk, de egyetlen percig sem bántam meg.
– Ekkor vette át a családi vállalkozást?
– Fokozatosan. Édesanyám akkoriban már nem tudott kijárni a piacra, ezért én kezdtem árulni. Közben továbbra is műveltük a földeket, termesztettük a káposztát és a zöldségeket, én pedig egyre jobban beleláttam a savanyítás mindennapjaiba is. Édesanyám halála után úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk elveszni azt, amit a nagyszüleim és a szüleim felépítettek, hanem továbbvisszük a szakmát.
– Hogyan lett a néhány hordó savanyú káposztából a mai VP Savanyúság Kft.?
– Lépésről lépésre. Először őstermelőként dolgoztunk, később vállalkozássá nőtte ki magát a tevékenység, majd a családi házat is kinőttük. Idővel saját savanyítóüzemet alakítottunk ki, bővítettük a kínálatot, új piacokat kerestünk. A fejlesztés mindig fontos volt számomra, ezért nagy hangsúlyt fektettünk a technológiai korszerűsítésre is. A vállalkozás ma is Rákospalotán működik, egy modern gépekkel felszerelt üzemben. Ma már közel harminc féle terméket készítünk, saját üzleteink működnek, és országszerte számos partnernek szállítunk. A termékeink nemcsak Magyarországon keresettek: jelen vagyunk Szlovákiában, Lengyelországban, Angliában és Skóciában is. A magyar savanyúság sok helyen igazi különlegességnek számít, a savanyú káposzta pedig talán az egyik legismertebb hungarikumunk, amelyet külföldön is nagyra értékelnek. Néhány évvel ezelőtt a XV. kerületi önkormányzat felkérésére a kerület testvérvárosában, Prága 12. kerületében is bemutathattuk a termékeinket. Nemcsak a savanyúságokat vittük magunkkal, hanem a régi palotai mezőgazdasági hagyományokat is igyekeztünk felidézni: egy kézi káposztagyalut is kiállítottunk. Nagy sikere volt a bemutatónak, sokan érdeklődtek a magyar ízek iránt.
– Mekkora ma a család szerepe a vállalkozásban?
– Meghatározó, ez ma is helyi vállalkozás. A két fiammal együtt dolgozunk, nélkülük nem működhetne így. Az egyikük a Szent István Egyetemen szerzett diplomát, tudását pedig a cég fejlesztésében kamatoztatja. A másik fiam a Bercsényi Miklós Élelmiszeripari-Környezetvédelmi Technikumban tanulta ki a szakmát. Nagyon fontos számomra, hogy továbbvigyék mindazt, amit az elődeimtől örököltem, és remélem, az unokáim is folytatják majd.
– Meghatottan beszél erről.
– Mert ez az egész nem rólam szól, hanem a családról. Arról, hogy amit a nagymamám néhány hordó káposztával elkezdett, azt ma már a következő generáció viszi tovább. Számomra ez sokkal nagyobb siker, mint bármilyen üzleti eredmény.
– Lokálpatriótaként legalább olyan aktív, mint vállalkozóként. Mit jelentenek önnek a palotai hagyományok?
– Nagyon fontosak. A szüreti rendezvényeken például az egész család részt vesz, a fiaimtól az unokáimig mindenki hagyományos viseletet ölt. Úgy gondolom, a régi szokásokat úgy lehet továbbadni, ha a mindennapokban is megéljük őket. Ezért ajánlom fel a díszpolgári címmel járó pénzjutalmat a Rákospalotai Örökségünk Egyesületnek. Rengeteget tesznek azért, hogy a helyi értékek fennmaradjanak. Úgy érzem, ezzel én is visszaadhatok valamit annak a közösségnek, amelyhez egész életemben tartoztam.
– Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznia, mit jelent önnek a XV. kerület, mit mondana?
– Azt, hogy az ember akárhová kerülhet a világban, a gyökerei akkor is vele maradnak. Bárhová vitt az élet, mindig tudtam, hogy Rákospalotán vagyok otthon.
