Tóvizi Péterné a Csokonai Rendezvényház információs pultjában dolgozik, ott, ahol a látogatók a legtöbbet kérdeznek, és ahová a mosolyok mellett bizony a panaszok is beeshetnek. A magyar kultúra napja alkalmából ő kapta az Év Kulturális és Művelődésszervezési Dolgozója elismerést.
Nagy meglepetésként érte Tóvizi Péternét – vagy ahogy a Csokonaiban szinte mindenki hívja: Marcsit –, amikor január 22-én átvette az Év Kulturális és Művelődésszervezési Dolgozója díjat. Mint mondta, ezt az elismerést általában a szervezők kapják meg, akik a programokat kitalálják és megrendezik. Ő pedig – teszi hozzá – „csak” az információs pultban dolgozik. De – szállunk vitába – éppen itt találkozik nap mint nap a közművelődés egyik legfontosabb elemével: az emberekkel.
Immár tíz éve dolgozik a Csokonaiban. Korábban könyvtárosként kereste a kenyerét. Úgy látja, itt a portán több a közvetlenség és a mindennapokhoz való kapcsolódás. „A könyvtárban nem volt ilyen sűrű a látogatottság. Nekem hiányoztak az emberek, hogy beszélgessek velük” – fejtegette. Életének ezen váltása szinte észrevétlenül történt. „Szimplán csak megkértek, hogy jöjjek segíteni, mert egy kolléganő egyedül maradt” – mesélte. Ő pedig itt ragadt. A munkája természetesen közel sem mentes a viszontagságoktól. Előadások és programok garmadájára jelentkezők, telefonhívások, e-mailek, sorban álló érdeklődők – és nem mindig jut mindenkinek hely. „Kapunk rendesen a fejünkre! Különösen akkor, amikor betelnek a férőhelyek. Ilyenkor feszültségből is bőven kijut!”
Számára viszont csak egyetlen megoldás létezik: türelmesnek maradni. „Muszáj, de őszintén szólva nem esik nehezemre. Ebben segít az is, hogy csapatban dolgozunk, és számíthatok a többiekre.” Recept tehát nincs, pusztán türelem, empátia, figyelem. No meg fegyelem, s mint Marcsi kérdésünkre kijelentette: megoldhatatlan helyzet nincs.
A Csokonaiban leginkább Tóvizi Marcsiként ismerik. „Idegeneknek nem így mutatkozom be, de akikkel napi kapcsolatban vagyok, azok számára ez a természetes.” Azt viszont határozottan cáfolja, hogy saját brandépítésbe fogott volna, ahogy szerinte kifejezett „Marcsiság” sem létezik. „Ez egy ilyen haveri, baráti dolog” – zárja rövidre. Hozzáteszi: a kollégák között talán afféle „anyaszerep” azért kialakult körülötte – részben talán azért, mert ő az egyik legidősebb a csapatban. Marcsi egyébként is régóta itt van, sőt diákként már fel is lépett a ház falai között egy általános iskolai kórus tagjaként. „Megszoktam a kerületet, megszerettem a közművelődést, az ide látogatókat, az itt dolgozókat, a házat úgy, ahogy van.”
A magyar kultúra napján tartott díjátadó már okozott némi lámpalázat. „Úgy izgultam, mint egy kisgyerek. Sosem szerettem szerepelni, mégis jó érzés volt átvenni az elismerést. Szerintem mindenki büszke lenne egy ilyen díjra.”
Marcsival röviden a jövőről is beszélgettünk. Mint elárulta, hamarosan eléri a nyugdíjkorhatárt, de esze ágában sincs elmenni a Csokonaiból. „Itt maradok. Nem hagyom itt őket.” Továbbra is beszélgetni, segíteni szeretne. „Itt a kerületben is sok a kedves ember. Jó érzés, hogy amikor bejönnek, sziával köszönnek, mert ismernek. Szeretik, hogy olyan arcot látnak, aki régóta itt van.” Marcsi szerint talán ez az igazi elismerés – a díj pedig ennek a mindennapi, csendes munkának a megerősítése.
