A VELÜNK ÉLŐ FALUSI ÖRÖKSÉG

Idén ősszel is nótaszóval telnek meg az Öregfalu utcái. Mielőtt útnak indulna a szüreti menet – immár 35. alkalommal a Rákospalotai Gazdakör 1989-es újjá alakulása óta  –, a Karácsony Benő parkban must- és borkóstoló, a Rákospalotai Szilas Néptáncegyüttes, Toldi Csaba és Kapi Gábor nótaénekesek, valamint a Rákospalotai Daloló műsora várja az érdeklődőket. Aki ellátogat Rákospalotára, nem pusztán egy hagyományőrző, vidám forgatagba kerül, hanem betekinthet egy közösség ma is élő történelmébe.

Amikor szeptember 19-én felhangzik a nótaszó Rákospalota utcáin, a felvonuló lovas csikósok, csikóslányok, a fiákerek és a bírói pár egy olyan világot idéznek meg, amely egész Budapesten egyedülálló: az egykori paraszti közösség emlékezetét. Budapest egyik utolsó falusi örökségéről Artnerné Dudás Zsuzsanna, a Rákospalotai Örökségünk Egyesület alelnöke tájékoztatta lapunkat.

„A rákospalotai szüreti felvonulás különlegessége, hogy ugyanazokat a hagyományokat visszük tovább, amelyeket a szüleinktől és nagyszüleinktől tanultunk – mondta az egyesületi vezető. – A menet ma is ugyanúgy épül fel, mint évtizedekkel ezelőtt, minden mozzanata generációk tudását és emlékeit őrzi.” Rákospalotán ez a népszokás nemcsak fennmaradt, hanem 1991-ben új életre is kelt, és ma már azoknak a gyermekei, unokái alakítják a felvonulás főszerepeit, akik annak idején megszervezték az első „újkori” szüreti mulatságot.

A szüret határozta meg az ősz ritmusát

A szüreti felvonulás történetének megértéséhez vissza kell tekinteni arra az időre, amikor Rákospalota még önálló település volt, és a helyiek mindennapjait a földművelés határozta meg. Bár a település nem tartozott a klasszikus borvidékek közé, ám a szőlőművelés és a borkészítés fontos része volt a palotai családok életének. „A legtöbb palotai parasztembernek Fóton és Mogyoródon volt szőlője, mert ott olyan homokos domb van, amit szeret a szőlő. A faluban inkább földművelés folyt” – idézte fel a régmúltat Artnerné Dudás Zsuzsanna. Hozzátette: a szüret nemcsak mezőgazdasági munka volt, hanem az év egyik legfontosabb közösségi eseménye. „Családok és rokonságok dolgoztak együtt a szőlőkben, lovas kocsikkal vitték haza a termést, a pincékben készült a bor. A közös munka végét szüreti bál zárta, amely a fiatalok számára a párválasztás egyik legfontosabb alkalma volt.”

Az idősek átadták a stafétabotot

A második világháborút követő évtizedekben a hagyomány lassan háttérbe szorult, de nem tűnt el teljesen. A régi palotai családok emlékezetében tovább élt, mígnem a rendszerváltozás után elérkezettnek látták az időt arra, hogy átadják tudásukat a fiatalabb generációnak. 1989-ben újjáalakult a Gazdakör, két évvel később megszületett az első „újkori” szüreti felvonulás, majd a gazdakör köré szerveződő fiatalok 1997-ben létrehozták a Rákospalotai Szilas Néptáncegyüttest.

„Az öregek nagy vágya volt, hogy visszahozzuk fiatalkoruk szüreti bálját. Megtanították a szervezés minden mozzanatát, és mi azóta is ehhez ragaszkodunk. Nem is sejtettük, hogy egy erős közösség alapjait tesszük le. Az a társaság, amely akkor szerveződött, létrehozott egy néptánccsoportot, falunapokat szervezett, együtt ünnepelte az újévet, a családi eseményeket és évfordulókat.”

A szüreti felvonulás egyik legfontosabb sajátossága, hogy a szerepek rendje ma is ugyanaz, mint évtizedekkel ezelőtt. „A szervezés központi alakja a főcsikós, akit a legények választanak ki maguk közül, mert éppen házasulandó félben van. Ő hívja össze a fiatalokat, osztja ki a feladatokat, kéri ki a lányokat a felvonulásra és a bálra a szüleiktől.” A csikósok lovon ülve vezetik a felvonulást. A szüreti nap reggelén sorra járják a lányos házakat, majd összegyűjtik párjaikat. Régen szigorú íratlan szabályok vonatkoztak erre a szokásra: ha egy lány visszautasította egy legény meghívását, abban az évben más már nem kérhette fel, mert a fiúk tiszteletben tartották egymás választását.

„A csikóslányok nem csak az esemény díszei voltak. Nemzetiszín szalagokkal és árvalányhajjal készített kalapdíszt adtak választottjuknak, majd a feldíszített lovas kocsikon állva végig énekelték a falu utcáit.” Különleges alakjai a menetnek a betyárok, akik hagyományosan azok a legények voltak, akik nem hívtak maguknak párt. Sötét ruhát viseltek, karikás ostort pattogtattak, és szabadon mozoghattak a menet elején vagy végén. A felvonulás kiemelt szereplője a bírói pár is. E tisztségre rendszerint frissen házasodott fiatalokat kértek fel. A bíró és a bíróné a menet legdíszesebb fiákerén foglaltak helyet, este pedig hozzájuk vitték a csőszök az elfogott „tolvajokat”, akikre játékos büntetést szabtak ki. A bírópár maga mellé választ egy kiscsikós párt is. A régi szüretekben ők voltak az egyetlen gyermekek, akik ünnepi szerepben részt vehettek az eseményen.

Már a következő generáció áll a fiákereken

A hagyomány életképességét talán semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azok a fiatalok, akik 1991-ben csikósként, betyárként vagy csikóslányként vettek részt az első felvonulásban, most már szülőként vagy nagyszülőként figyelik az eseményt. „Így öröklődnek a hagyományok” – fogalmazott Artnerné Dudás Zsuzsanna. Az idei felvonulás különösen személyes a Dudás család számára: főcsikóspár szerepét Dudás Ferenc és Bodnár Alexandra, a bírói tisztséget pedig testvére, Dudás-Kovács Botond és Dudás-Kovács Ágnes tölti be.

A folytonosság a viseletekben is megmutatkozik. Sok család ma is féltve őrzi az évtizedes ruhadarabokat. „Az én rózsaszín ruhám például még a nagynénémé volt, aki 1957-ben csikóslányként viselte. Egyre több család bízza ránk a megmaradt viseleteket, amelyeket a sajátjaink mellett gondosan őrzünk.”

Budapest egyik utolsó falusi öröksége

Rákospalota csak 1950-ben, Nagy-Budapest létrejöttekor csatlakozott a fővároshoz. A helyiek szerint ennek is köszönhető, hogy a városrész máig megőrizte sajátos karakterét és erős identitását. „Kuriózum vagyunk Budapesten belül is. Saját mikrokultúránk van, amit sikerült megtartanunk.” Artnerné Dudás Zsuzsanna lánya szerint ezt leginkább azok érzik, akik ebben a közegben nőttek fel. „Sokakat meglep, hogy a fővároson belül még létezik egy ilyen összetartó közösség” – jegyezte meg a huszonnégy éves Artner Zsuzsanna.

Harmincöt évvel az első „újkori” szüreti felvonulás után a szereplők már mások, de a hagyomány ugyanaz. Ahogy a helyiek mondják: aki egyszer beáll a körbe, benne is marad!