HARSÁNYI KÁLMÁN
(1876 – 1929)
ÉN NEM VAGYOK AZ ÉLET TAGADÓJA
Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű;
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájaíze mégis keserű, –
Én nem vagyok az élet tagadója.
De az életet ököllel akarni,
S a pálmaágat büszkén kicsavarni
Mégoly méltatlan kézből sem tudom.
Enyém az árokpart a szent uton.
A végzetet sem látom rettentőnek,
Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam;
Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek
Életcsirás nyomán, hol elsuhan, –
A végzetet sem látom rettentőnek.
De szándékának jól elébe vágni,
Kicsíny sorsokból gátsövényt csinálni,
Hogy mást döntsön le félrezúdult árja:
Azt nem tudom. Gőgöm nagyobb: bevárja.
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
(Ott növök én is, hol kalászok nőnek!)
Csak a borúnak hű szállásadója,
S szeretője egy fekete felhőnek.
Az ős-borúnak vagyok gunnyasztója;
A fény, magának, bennem nem örül,
Aranyporát a nap mögém-utakra szórja,
S mosoly-sír minden ránc a szám körül. –
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
Csak mély árnyéka szállt rám gyönyörül.
KAZINCZY FERENC
(1759-1831)
A NAGY TITOK
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
SZTÁRAI MIHÁLY
(?1500 – ?1575)
XII. PSALMUS
Domine saluum me fac etc
Nótája: Mindenkoron áldom az én uramat.
Szabadíts meg és tarts meg uram Isten!
Mert ez földön immár szent ember nincsen,
Igaz beszéd az embereknél nincsen,
Mert többire minden ember hitetlen.
Tudván mert oly nagy hívságokat szólnak,
Egymás környül mindenkor csalárdkodnak,
Mind hazudnak ő felebarátjoknak,
Szívek szerént es csak abban forgódnak.
Az úr nyelveket és ő ajakokat
Elszaggassa, eltörűlje azokat,
Ajakokkal valakik csalárdkodnak,
És nyelvekkel csak nagy kevélyen szólnak.
Rovaszságban bízván a kik ezt mondják,
Hol nyelveket nagyon felmagasztalják,
Ajakokat hazugságra tanítják,
Az Úristent nem félik, nem uralják.
Az Úristen ezek ellen azt mondja,
Majd felkelek, minden ember meglátja,
Mert én szemein az szegényeket látja,
Híveimnek fohászkodását szánja.
Idvözítő, szabadító mert vagyok,
Szegényeket, árvákat ótalmazok,
Beszédemben nagy hívségvel megállók,
Gonoszokon ezentöl bosszút állok.
Meghigyjétek az Istennek beszédét,
Kik várjátok csak az ő segítségét.
Mert oly tiszták az Istennek beszedi,
Kiket hisznek az Istennek hívei.
Igazak és szintén oly igen tiszták,
Mint az ezüst kit földből elválasztalak,
Az ötvösök kohókban olvasztottak,
És hétszer megeresztvén tisztítottak.
Hatalmaddal tarts meg minket Úristen,
Őrizz minket kegyetlen nemzet ellen,
Hogy örökké kik leszünk igaz hitben,
Megmaradjunk az te esméretedben.
Az hitetlen és kegyetlen pogánok,
Mi környölünk járnak mint oroszlánok,
Az egyházi fejedelmek gonoszok,
Azért győznek az hitetlen pogánok.
Lám ezeket Dávid írá versekben,
Énekének tizenkettőd részében,
Mikor volna nyavalyában, ínségben,
Saul király miatt számkivetésben.
TOMPA MIHÁLY
(1817 – 1868)
LEVÉL EGY KIBUJDOSOTT BARÁTOM UTÁN
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami …?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.
Szó nélkül távozál, – nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével utra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vigan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.
Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj …?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt … üres …!
S ha koccan a pohár, – mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, –
Nem hangzik össze jól, – csengése oly siket …
Oh hogy ne volna az? – hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád …!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága … öröme …!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk, … ő is szólott, de keveset, –
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
Küldj tőlük amit mi neked nem küldhetünk,
Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk, –
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
(1800 – 1855)
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
JÓZSEF ATTILA
(1905 – 1937)
KÉSZ A LELTÁR
Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
PETŐFI SÁNDOR
(1823 – 1849)
BÖLCSELKEDÉS ÉS BÖLCSESÉG
„Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?
Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?
Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba’, vagy
Uj lángra lobban életünk?”
Gunnyaszt a bölcs magánosan,
S ezen kérdések lengenek
Virasztó szemei előtt,
Miként rejtelmes szellemek.
Vizsgálja őket gondosan,
Vizsgálja fáradatlanúl,
Vizsgálja hosszu évekig,
S mi haszna benne? mit tanúl?
E szellemeknek arcain
Csak egy vonást sem fejte meg,
Midőn feléje a halál,
A végső szellem, közeleg.
S te balgatag világ, te az
Ily dőrét bölcsnek nevezéd,
Ki kincset kíván szerzeni
S eltékozolja életét.
Elég, hogy élsz! mi gondod rá:
Mi volt és mi következik?…
Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
Ki sohasem bölcselkedik.
ADY ENDRE
(1877 1919)
Két busongó virágének
Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.
Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.
De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyú dudva.
Magam kinálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.
Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kívánatot űzni
Kívánó kívánság.
Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.
Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.
Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben,
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.
Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.
Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.
Buzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.
Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.
Folyót a tengerbe,
Buzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba.
ARANY JÁNOS
(1817 – 1882)
DOMOKOS NAPRA
Midőn szüleid és mind akik szeretünk
Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a – bár hiános – család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?…
Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege –
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.
Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:
Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.
Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
– Annyi más futónak nehéz – akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj’, amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.
Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! –
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.
Szeressed hazádat… Oh, a honszerelem
Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, – de maga viseli.
Vess számot erőddel s legjavát, amelyet ,
Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju – habzó kelyhem dagad –
A haza igényel munkás, hű fiakat.
S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,
Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet – szégyen.
Virág a költészet… egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.
Ha pedig a tettdús férfikor elhíván
A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju – még egyszer a kelyhet! –
Nőj eléggé nagyra – betölteni helyed!
Comments are closed.
