Vörösmarty Mihály (1800 – 1855)
„Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.”
(Vörösmarty)
Vörösmarty Mihály a magyar romantika vezéregyénisége, elindítója. A haza és emberiség költője, irodalmi nyelvünk megújítója, a Szózat szerzője. Létfilozófiai távlatokban gondolkodó, klasszikus életművet létrehozó, kiemelkedő alkotó.
Az egyén és nemzet, a történelem célja és ebben az egyes ember erkölcsi felelőssége: életművében visszatérő kérdések. Tisztánlátó és megrendítő válaszokkal.
Nem csak költőként és íróként tevékenykedett, de ügyvéd és táblabíró is volt, valamint a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Ő kivételesen azon költők közé tartozott, aki meg tudott élni az irodalomból. Vörösmarty szerkesztette az Athenaeumot, amely tekintélyes lap volt, a kulturális és politikai közvélemény irányítója. A Pesti Magyar Színház az ő darabjával nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt. A politikai életben is aktív szerepet vállalt, azonosult a forradalom ügyével. 1848 márciusában az Ellenzéki Kör elnökeként dolgozott. Ez az irodalom- és művészetpártoló egyesület adta ki Petőfi verseit.
A szabadságharc leverése lelkileg meggyötörte, és ez költészetében is mély nyomot hagyott. „Most tél van és csend és hó és halál.” – írta az Előszóban, jellemezve a Világos utáni drámai helyzetet.
Vörösmarty a legnagyobb európai romantikusok rokona. És legszemélyesebb kérdéseink megválaszolója:
„Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen…”
Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
(1800 – 1855)
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Comments are closed.