TOMPA MIHÁLY
(1817 – 1868)

LEVÉL EGY KIBUJDOSOTT BARÁTOM UTÁN

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami …?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, – nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj …?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt … üres …!

S ha koccan a pohár, – mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, –
Nem hangzik össze jól, – csengése oly siket …
Oh hogy ne volna az? – hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád …!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága … öröme …!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk, … ő is szólott, de keveset, –
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!

Küldj tőlük amit mi neked nem küldhetünk,
Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk, –