Sztárai Mihály (?1500 – ?1575)
Sztárai Mihály a magyar reformáció kimagasló alakja a kezdeti időszakban. Weöres Sándor „nyugtalan prédikátornak” nevezte, és ő írja róla azt is, hogy a török hódoltsági területek protestáns püspökeként olyan alpári stílusú, de a vallásos témát mégis magas szinten átadni képes nyelvezetet alakított ki zsoltárfordításaiban, hitvitázó drámáiban, prédikációiban és könyveiben, krónikáiban amely a köznép számára is izgalmassá és informatívvá vált. Erőteljes személyisége és határozottsága nem csak művein, hanem igehirdetői munkásságán is tükröződik: számos hitvitája végződött verekedésben, sőt gyilkosságban is.
Sztárai zeneileg képzett, tudatos verselő volt. Költeményeit nem lehet különválasztani az egyházi énekektől, amelyeket a bibliai hit terjesztésére használt. Művei: gyülekezeti énekek, zsoltárok, prédikációk. Az üldöztetések idején karácsonyi megemlékezéseket is írt önmaga és hívei vigasztalására. Énekei egy részét a zsoltárokból a református énekeskönyvek is átvették. Sok szöveget meglévő dallamra alkalmazott.
Elődjeitől eltérően nem csupán egy-egy zsoltárt fordított le: tizenhatot dolgozott át. Fordításai során a zsoltárokat keresztyén szellemben ültette át magyarra. Ha olyan részlettel találkozott, ami nem illett bele a gondolatmenetébe, azt egyszerűen elhagyta. Átültetéseire jellemző volt a helyenként színesebb gondolatvariációk alkalmazása, amelyekben a líraiság és a későbbi korok költészetének személyes hangvétele is meg-megcsillan.
A karakteres, egyedi szerzői hang évszázadok távolából is közvetlen kapcsolatot teremt Sztárai Mihály szövegei és mai olvasója, hallgatója között.
Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska
SZTÁRAI MIHÁLY
(?1500 – ?1575)
XII. PSALMUS
Domine saluum me fac etc
Nótája: Mindenkoron áldom az én uramat.
Szabadíts meg és tarts meg uram Isten!
Mert ez földön immár szent ember nincsen,
Igaz beszéd az embereknél nincsen,
Mert többire minden ember hitetlen.
Tudván mert oly nagy hívságokat szólnak,
Egymás környül mindenkor csalárdkodnak,
Mind hazudnak ő felebarátjoknak,
Szívek szerént es csak abban forgódnak.
Az úr nyelveket és ő ajakokat
Elszaggassa, eltörűlje azokat,
Ajakokkal valakik csalárdkodnak,
És nyelvekkel csak nagy kevélyen szólnak.
Rovaszságban bízván a kik ezt mondják,
Hol nyelveket nagyon felmagasztalják,
Ajakokat hazugságra tanítják,
Az Úristent nem félik, nem uralják.
Az Úristen ezek ellen azt mondja,
Majd felkelek, minden ember meglátja,
Mert én szemein az szegényeket látja,
Híveimnek fohászkodását szánja.
Idvözítő, szabadító mert vagyok,
Szegényeket, árvákat ótalmazok,
Beszédemben nagy hívségvel megállók,
Gonoszokon ezentöl bosszút állok.
Meghigyjétek az Istennek beszédét,
Kik várjátok csak az ő segítségét.
Mert oly tiszták az Istennek beszedi,
Kiket hisznek az Istennek hívei.
Igazak és szintén oly igen tiszták,
Mint az ezüst kit földből elválasztalak,
Az ötvösök kohókban olvasztottak,
És hétszer megeresztvén tisztítottak.
Hatalmaddal tarts meg minket Úristen,
Őrizz minket kegyetlen nemzet ellen,
Hogy örökké kik leszünk igaz hitben,
Megmaradjunk az te esméretedben.
Az hitetlen és kegyetlen pogánok,
Mi környölünk járnak mint oroszlánok,
Az egyházi fejedelmek gonoszok,
Azért győznek az hitetlen pogánok.
Lám ezeket Dávid írá versekben,
Énekének tizenkettőd részében,
Mikor volna nyavalyában, ínségben,
Saul király miatt számkivetésben.