Petőfi Sándor (1823-1849)

Ady Endre így vallott Petőfiről: „diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna”, egy „osztályozhatatlan valaki”. 

Petőfi Sándor neve szinte összeforr magyar kultúrkörben a „költő” szóval. De életműve a világirodalomban is meghatározó. Petőfin keresztül a költészetet, a magyar nyelv és kultúra világraszóló gazdagságát is ünnepeljük.

Úgy tartják, „bogárszemű”, vézna, gyenge testfelépítésű fiatalember volt. Mindez nem tarthatta vissza attól, hogy egész életét kemény küzdelemben élje. Már tizenhat évesen, valódi életkorát eltitkolva beáll katonának. Később vándorszínészként, majd vándor költőként járja be szinte az egész korabeli Magyarországot, mígnem újból katonaként esik el a szabadságharc áldozataként. 

Egyetlen homályos dagerrotípiáról ismerjük hiteles arcmását: Petőfiből sugárzik a dac és tettrekészség, az elszántság és a meg-nem-alkuvásra való hajlam. Ki volt hát Ő? Vándorszínész, kalandor, férj és apa, heves természetű ifjú, de mindenekelőtt költő. A nép költője, azért, mert nevéhez fűződik a népköltészet fogalmának megvalósítása, és azért is, mert az 1848-49-es forradalom és szabadságharc élvonalában vezeti népét. 

„Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem!” Petőfi egyértelmű, közvetlen, világos: kimondja, megteszi. Élete hiteles és regényes egyszerre. Eltűnésének, halálának máig tisztázatlan körülményei csak tovább fokozzák a személyét övező legendákat.

Mint ahogy a múltban, úgy a jövőben is lesznek kritikusai, de kétségtelen, hogy Petőfi ihletként szolgál saját korától kezdve mind a mai napig. De vajon mit jelent a 21. században Petőfi eszmeisége? Tudunk-e azonosulni az ő tartásával, lobogó hitével, kíméletlen őszinteségével és haragjával, erős magyarságával és széles, európai műveltségével, amellyel kritizálta korának nagyurait – és a „Világszabadság” eszméjét, mintegy látomásként, üdvözítette?

Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska