Illyés Gyula (1902-1983)

„…élni jó és kell s lehet…”
(Illyés Gyula)

 

lllyés Gyula költő, író, műfordító sokszínű életműve prózában, lírában és drámában is maradandó kincse irodalmunknak. Illyés 1902-ben született a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán, a szülőföldjén töltött gyermekkor után került Budapestre, ahol fiatalon kapcsolatba került a baloldali diák- és ifjúmunkás mozgalmakkal. E tevékenysége miatt 1921- ben Párizsba emigrált, majd hazatérve néhány év alatt nemzedékének egyik legismertebb alkotójává vált.

Első jelentős prózai műve, a Puszták népe című szociográfia, nagy visszhangot kiváltva hívta fel a figyelmet a vidéki nincstelen tömegek méltatlan életkörülményeire. Illyés Gyula szerkesztője volt a Nyugat és a Válasz folyóiratoknak, a 2. világháború alatt a Magyar Csillag folyóirat szerkesztőjeként a háború ellen emelt szót, és 1947-ig tevékenyen részt vett az értelmiség társadalmi, politikai törekvéseiben is. Hitt abban, hogy az írók, a művészek feladata közéleti, társadalmi kérdésekben véleményt formálni. Azonban a fordulat éve után egyre inkább visszavonult a közélettől, éveket töltve magányosan a család vidéki házában. A hatalom ellenségesen kezelte, nem jelentek meg művei, ugyanakkor a hivatalos kultúrpolitika erőfeszítéseket tett, hogy a maga oldalára állítsa őt. Az 1956-os forradalomban elhangzott verse, az Egy mondat a zsarnokságról, az emberi jogok és autonómia szimbólumává vált. Az 1960-as évek második felétől fokozatosan megjelenhettek kötetei, hazai és nemzetközi írói elismeréseket kapott. Naplójegyzetei, és hat és fél évtizeden átívelő pályája egyben a 20. század művészi krónikája is.

 

„Illyés Gyula 1983-ban bekövetkezett halála nemcsak az életműnek, hanem az egész irodalomtörténeti korszaknak a lezárultát is jelképezi. Okkal tekintette őt a közvélemény nemzeti költőnek…olyan alkotónak, aki a nemzet sorskérdéseit egy adott időszakban a legteljesebbkörűen szólaltatta meg.”– írta róla Vasy Géza

Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska

 

ILLYÉS GYULA
(1902-1983)

EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott – „vigyázz!”-ban,
„tűz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban:
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget:
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog:
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

Comments are closed.