Harsányi Kálmán (1876-1929)
„Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán.”
(Harsányi Kálmán)
Harsányi Kálmán költő, író, drámaíró, színikritikus. Bölcsész tanulmányok után pénzügyi tanácsos. Az Új Idők és a Budapesti Hírlap, a Magyarság újságírójaként rendkívül fogékony volt az életbevágó kérdések iránt. Átfogó műveltségét többen említik, amely kiterjedt a művészet, művelődéstörténet, filozófia és természettudomány területeire is. Kisebb, tiszta lírai hangú versei között találni kiemelkedőket. A kristálynézők című, 1914-ben megjelent regényét Németh László a magyar irodalom egyik legösszemérhetetlenebb könyvének nevezte, ahol a művészet és a valóság viszonya izgalmas kérdéseket vet fel.
A századforulón már Rákospalotán lakik, itt alapít családot, itt is hal meg 1929-ben. Halála után Schöpflin Aladár emlékezett meg róla a Nyugatban: „Harsányi Kálmán pályájának tragikuma az, hogy nem élt a maga idejében, idegen volt abban a korban, amelybe a sors belekergette. Költészete folytatása és befejezése volt annak a hangnak és stílusnak, amely az öregedő Arany János mellett és ellenére kezd kicsírázni…”.
Mind a kortársi, mind a mai kritika megoszlik személyét és az életművét illetően. De egy biztos: Harsányi Kálmán a háború árnyékában a magyar és az európai értékek megóvására hívta fel a figyelmet. Mindezt úgy tette, hogy igazlátásával 100 évvel későbbi olvasóinak is lelki erőt tudott adni: „…valami nagyság mindig fölemel és megtisztít. A hit. A hit az Igében, a Végtelenben, az örökkévaló gondolatban, a szeretetben, az igazságban, a művészet magasztosságában, az emberi szívek jobbik felében…” (Harsányi Kálmán)
Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska
HARSÁNYI KÁLMÁN
(1876 – 1929)
ÉN NEM VAGYOK AZ ÉLET TAGADÓJA
Én nem vagyok az élet tagadója,
Tudom, hogy szép, hogy édes s nagyszerű;
S tudom: a legkülönb is maga tehet róla,
Ha szájaíze mégis keserű, –
Én nem vagyok az élet tagadója.
De az életet ököllel akarni,
S a pálmaágat büszkén kicsavarni
Mégoly méltatlan kézből sem tudom.
Enyém az árokpart a szent uton.
A végzetet sem látom rettentőnek,
Tudom, hogy bölcsen hömpölygő folyam;
Múlót borít el csak, s örök kalászok nőnek
Életcsirás nyomán, hol elsuhan, –
A végzetet sem látom rettentőnek.
De szándékának jól elébe vágni,
Kicsíny sorsokból gátsövényt csinálni,
Hogy mást döntsön le félrezúdult árja:
Azt nem tudom. Gőgöm nagyobb: bevárja.
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
(Ott növök én is, hol kalászok nőnek!)
Csak a borúnak hű szállásadója,
S szeretője egy fekete felhőnek.
Az ős-borúnak vagyok gunnyasztója;
A fény, magának, bennem nem örül,
Aranyporát a nap mögém-utakra szórja,
S mosoly-sír minden ránc a szám körül. –
Nem, nem vagyok az élet tagadója,
Csak mély árnyéka szállt rám gyönyörül.