Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805)

„…a semmiből világokat”
(Csokonai Vitéz Mihály)

„A művészi forma az ember legnagyszerűbb lázadása az elrohanó élet ellen, megrögzít és szigetté tesz egy kicsiny pillanatot az idő áradatában. A forma varázsa valahogy annál csodálatosabb, minél kisebb, karcsúbb, tovasiklóbb az a tartalom, amelyet szembeszögez a mulandósággal. Királyi paloták összeomlanak, és porcelánfigurák megmaradnak: ez a Csokonai költészete.” (Szerb Antal)

Félnemes-polgári származása megfelelő háttér volt ahhoz, hogy szegény diákként tengesse egész életét. „Cimbalom” – mondták rá társai, kiemelve sokszínű tehetségét: gyors felfogás, remek memória, nyelvtudás, vezetői-szónoki képesség, szaktudás és még sorolhatnánk. Mindent elolvasott, amit csak elért a világirodalomból, válogatás nélkül, és mindent beépített költészetébe, amit elolvasott. Miközben mindig is megmaradt ösztönös alkotóművésznek, bohémnek. Ez okozta vesztét is. Ezért rúgják ki tanári állásából, a Debreceni Református Kollégiumból – ahol a katedráról való szónoklás helyett a nagyerdőben sétál és dohányzik diákjaival. Esténként együtt boroznak, mulatnak és a különböző diákcsínyeket, trollkodásokat sem veti meg, miközben versírásra, versmondásra és a legmagasabb filozófiai eszmék elsajátítására készteti őket. Mindezt az 1700-as évek végén, Debrecenben!

Ő volt az első, aki csak költészetéből kívánt megélni, és csak Lilla iránt érzett szerelme volt képes rávenni, hogy polgári állást vállaljon – reménytelenül.

Csokonai költészetében mesteri módon egyesítette korának művészi törekvéseit. Stílusok, hangnemek, témák zseniális sokszínűsége jellemzi művészetét. A magyaros formába beolvasztotta a magasköltészet nagy vívmányát, az időmértéket is, megteremtve ezzel azt a költői nyelvet, amely a magyar kultúra magva, fordíthatatlan sajátja.

Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska