Arany János (1817-1882)
„A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez”
(Arany János)
Arany János mérföldkő. A magyar irodalom legjelentősebb életművét köthetjük hozzá, a mai napig. Ha azt mondjuk, Arany, a legtöbbünk rögtön rávágja: Toldi! Nem véletlen. Főszereplője szimbólummá, nemzeti-közösségi példaképpé vált. Rajta, személyiségén keresztül egy évszázad nemzedékei ismerték és szerették meg a magyar irodalmat. Olvassuk itt-ott, nagy költőink életrajzában komoly értékjelzőként: „…és fiatalkorában fejből tudta a Toldit!” Az 1846-os műalkotás osztatlan sikert hozott, de talán számára még fontosabb eredménnyel járt: meghozta Petőfi Sándor barátságát is. Ezzel a népies triász (Arany, Petőfi, Tompa) szövetsége is megerősödött a konzervatív kritika ellenében. Arany neve széles körben ismertté vált.
Eszmény és a valóság, én és a világ, megszólalás és az elhallgatás, bűn és a bűnhődés verseiben és balladáiban visszatérő témák, amelyek már a modern válságtapasztalatot szólaltatják meg. A nagykőrösi balladák, az 1850-es évek személyes válságát kifejező versek és az Őszikék ciklus darabjai a magyar költészet alappillérei.
Arany János korának magyar irodalmában nagy összegző és kezdeményező is. „…a kései romantika költőjeként versbe emeli a 20. század jövendő izgalmát és retteneteit megsejtető élményeket” – írja róla Fűzfa Balázs irodalomtörténész. Munkája e tekintetben kritikusként, mentorként is jelentős: többek között Madách Imre Az ember tragédiája című művének első olvasója és lektora. „Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet” – írja róla Szerb Antal.
Ha versenyt rendeznénk, ki hány szót ismer és használ műveiben a magyar költők között, Arany János dobogós helyen végezne. Elsőként! Mégis előfordult vele is, hogy elakadt a szava. Lelki fájdalma olyan súlyos volt, amikor lánya, Juliska meghalt, hogy már ő sem volt képes szavakba önteni. Juliska emlékezete című versében négy sor után csak annyit írt a papírra: „Nagyon fáj! nem megy!”
Szöveg: VerShaker
Szakmai lektor: G. Tóth Franciska
ARANY JÁNOS
(1817 – 1882)
DOMOKOS NAPRA
Midőn szüleid és mind akik szeretünk
Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a – bár hiános – család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?…
Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege –
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.
Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:
Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.
Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
– Annyi más futónak nehéz – akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj’, amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.
Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! –
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.
Szeressed hazádat… Oh, a honszerelem
Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, – de maga viseli.
Vess számot erőddel s legjavát, amelyet ,
Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju – habzó kelyhem dagad –
A haza igényel munkás, hű fiakat.
S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,
Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet – szégyen.
Virág a költészet… egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.
Ha pedig a tettdús férfikor elhíván
A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju – még egyszer a kelyhet! –
Nőj eléggé nagyra – betölteni helyed!